Painting pasztell

Anyaga: pigmentporból és köt?anyagból áll; mint a többi festék. A pasztellt el?ször a francia grafikában alkalmazták a 18. század elején. Kezdetben a krétához hasonlóan használták, aprólékosan kidolgozva a rajz felületét. Ezt váltotta föl a szénrajz technikája, de még ekkor is a tónus maradt a kép uralkodó eleme. A 19. század második felében aztán a hangsúly eltolódott a színekre, és fest?i hatású pasztellképek születtek. Az így kezelt pasztell puha, lágyan egymásra mosódó, hamvas színfoltjaival valóban átmenetet jelent a grafika és a festészet között. A pasztellrudacskákat festékporból állítják el? minimális kötoanyag hozzáadásával. A tónusfokozatokat fekete és fehér festékpor adagolásával érik el. A pasztellkészlet sok darabból áll, mert a színeket nem szoktuk átfedéssel keverni, hanem valamennyi színfoltot a megfelel? árnyalatú kréta használatával rakunk föl. E technika m?vészi hatása durvább felület? papíron mutatkozik meg igazán. A pasztellképeket is rögzítenünk kell, de az erre szolgáló rögzít?szerek többé-kevésbé sötétítik a rajzot, vagy megváltoztatják felülethatását. A pasztell újabb változatait: a viaszpasztellt és az olajpasztellt nem kell fixálni, de az ezekkel készült képek színei már nem bársonyosak hanem tüzesebbek. Ha az olajpasztellal készült rajzunkat terpentinbe mártott ecsettel utólag “átdolgozzuk”, a színek feloldódva egymásba moshatók, s az olajfestményhez hasonló m?vet kapunk. A pasztellt igen sok színárnyalatban gyártják, a színeknek el?re kikevert tónusait használják. A legfiatalabb fest?technikák közé tartozik. A XVIII. században Rosalba Carriera használta el?ször, kés?bb az impresszionisták Degas, Van Gogh stb. Nálunk Brocky, Barabás, Rippl-Rónai, Nagy István, Egry a legjelesebb m?vel?i. Van, aki keverés nélkül, keményen, rajzosan használja (mint pl. Nagy István), mások viszont a színek átdörzsölésével érnek el finom színátmeneteket (pl. Rippl-Rónai).

Rajz

Vizuális tapasztalatainkat legközvetlenebbül rajzban rögzíthetjük. A rajz nagyon sokféle lehet a m?szaki rajzoktól a tanulmányrajzokon át a képtervekig. A rajz általában sík felületen, leggyakrabban vonalakkal készített alkotás, a rajzolás a legrégibb m?vészi eljárások egyike. a európai rajz hordozója eleinte a pergamen, majd f?ként a papír, de más sima felület is alkalmas alap lehet. Eszközei lehetnek szárazak (fémvessz?k, szín, kréta, grafit, pasztell) vagy nedvesek (tinta, tus, szépia, vízfesték), az utóbbiak felhordhatók tollal, ecsettel. Rendeltetése szerit a rajz el?készítheti más m?vészeti ágak alkotásait (vázlat, tanulmányrajz), de a 16. század óta önálló m?alkotás is lehet. Rajzeszközök és technikák A szén bársonyos fekete színe miatt kedvelt rajzeszköz. A lassan és egyenletesen elszenesített ággal (a rajzszénnel) jó min?ség?, többnyire durva felület? papíron a fény és árnyék leghalványabb átmenetei is megvalósíthatók. A kiégett, elszenesedett faág a leg?sibb rajzeszközök közé tartozik. A jó min?ség?, általában f?zfaágból készült égetett szénnel mélyfekete, bársonyos, könnyen eldörzsölhet? vonalakat rajzolhatunk. Rajzoláshoz legmegfelel?bb a fehér ún. Ingres-papír (engré). A vonalak eldörzsölésével tónusgazdag, finom átmeneteket mutató, fest?i hatású rajzot kapunk. A legvilágosabb tónusok helyén a szenet a gyúrható monopolradírral szedhetjük vissza. Ezzel azonban óvatosan kell bánnunk, mert zsírossá teszi a papír felületét. Mivel a szén könnyen lepereg a papírról, az elkészült rajzot fixálni, rögzíteni kell. Az erre alkalmas fixatívot készen is vásárolhatjuk, de magunk is készíthetjük a következoképpen: fél liter 96%-os alkoholban (vagy denaturált szeszben) 5 dkg fehér sellakkot néhány nap alatt feloldunk. A lakkot fixírcsövön keresztül porlasztjuk a rajzra. A lakkal való rögzítésnek ezt a módját a 16. század óta alkalmazzák Európában. Szintén régi rajzeszköz a tus. Kínában már az Kr. e. els? században általánosan elterjedt volt. A régi századokban sokféle tust használtak a m?vészek vázlatok készítéséhez vagy vízfestmények el?rajzolásához (pl. feketét, sárgásbarna “bisztert”, kékes “szépiát”), de ritkán alkalmazták önálló technikaként. A tusrajz nagyobb biztonságot követel, komoly er?próbája a rajzkészségnek. Nem javítható, ennélfogva vázlatszer?bbnek hat, mint a ceruzarajz. Higított tussal lavírozott vagy úsztatott rajzot kapunk. A japánok és a kínaiak hegyes-ecsettel rajzolták tusképeiket. Külön érdekesség, hogy náluk az számított nagy m?vésznek, aki a lehet? legkevesebb vonallal fejezte ki magát. A tusrajz m?vészi hatását, kifejez?erejét befolyásolja a rajzeszköz is. A tollrajz finom és pontos, vonalas karakter?. A nádtollal készült rajz széles vonalai robusztusak, az ecsetrajz lendületes, csapongó. A toll ókori eredet?, legrégibb formája a nádtoll. Lúdtollat és más madártollakat f?leg a középkorban használtak. A 19. században megjelentek a fémhegy? tollak, végeiket hegyesre vagy laposra vágták, így vékony és vastag vonalak alakítására is alkalmasak voltak. A fémhegy? tollak továbbfejlesztéséb?l alakultak ki immár a 20. században a tölt?- és golyóstollak, a cs?tollak, és a színes festékanyagokat tartalmazó filc- és rosttollak. Ez utóbbiak nagy hibája, hogy festékanyaguk nem id?tálló, a velük készült rajzok lassan megfakulnak. Jól használhatók viszont a különböz? rajzolóheggyel készült graphoszok és cs?tollak. Leggyakoribb a ceruzarajz. A ceruza - hasonlóan a legtöbb rajzeszközhöz - a valóság színes képét egy színre egyszer?sítve adja vissza. A grafit szürkéjének is számtalan árnyalata van. A kemény ceruzák általában vékonyabb vonalak meghúzására nyújtanak lehet?séget, színük szürke, ezüstös. Minél puhább a ceruza, annál feketébb lesz a rajz. A ceruzarajz el?nye, hogy könnyen javítható. A fába foglalt grafitrudat el?ször Angliában használták rajzolásra a 17. században. El?dje a rómaiak stílusából (íróvesszejébol) kialakult ezüstceruza és az ólomvessz? volt. Ezekkel az eszközökkel készültek a reneszánsz kor ma is megcsodált tanulmányrajzai. A m?kréta (18. századi feltalálójáról Conté-krétának is nevezik) lágyabb eszköz: s?r?bb, szemcsésebb vonalakat lehet vele rajzolni. A tónus mélységeit eldörzsöléssel vagy vonalvastagítással könnyebben ki tudja fejezni, mint a keményebb ceruza. Ezért f?leg tónus- és faktúratanulmányokhoz használható eredményesen. Különböz? keménységben állítják el?, ez azonban a színt nem befolyásolja. Legkedveltebb színváltozatai a fekete, a barna és a vörös “Rötli”. A préselt szenet is a krétához sorolhatjuk. A krétarajzokat is fixálnunk kell. Tollrajzunkat utólag is gazdagíthatjuk néhány árnyalattal. Erre alkalmas a lavírozás technikája. Ennek egyik módszere az, amikor a már megszáradt rajzunkon hígított tussal; tintával vagy páccal megfestjük az árnyékokat. Száradás után újabb átfedésekkel sötétebb árnyalatokat érhetünk el. A másik eljárásnál a még nedves rajzunk vonalait mossuk el helyenként egy ecsettel. A lavírozást általában egy-két színben szoktuk alkalmazni, hatásában a tónusfestéshez hasonlítható. A rajz lelke a vonal. A természetben tiszta vonal mivel a valóság három kiterjedés? nem létezik. A grafikus m?vész mégis kénytelen a tárgyakat, teret, s?t, magát a leveg?t is vonalak kombinációival ábrázolni. A tárgyak, alakok határait jelzik csupán a kontúrrajzok, míg a tónusokat vonalak megsokszorozásával vagy kitöltéssel (satírozás) lehet kifejezni. A raffaellói ideál a “tiszta vonal” volt. Még a m?vészek is inkább feljegyzésnek tekintették a rajzot, mint önálló m?vészi alkotásnak. A barlangok falán található ?sember készítette rajzoktól a középkori kódexek finom ábrázolásain át a modern, csak a lényeget kifejez? grafikai munkákig sok kiváló m? született ezzel a technikával, nemegyszer önálló m?vészi igény nélkül. A modern értelemben vett rajz mint önálló m?faj csak a reneszánszban jelent meg a barokkban teljesedett ki. Egyik legnagyobb m?vel?je Rembrandt volt. Az újabb id?k kiváló rajzolói közül csak néhány nevet emelünk ki, akik mesterei voltak ennek a technikának. Különösen az illusztráció elterjedése óta jutott jelent?s szerephez a rajz. Illusztrátor volt Doré, Daumier, Menzel és Toulouse-Lautrec is. A nagy m?vészetek szerény kiszolgálójából, a tervek megbízható feljegyzéséb?l, a gondolatok és ötletek rögzít?jéb?l önálló és a többiekkel egyenrangú m?vészet lett. Leonardo így írt a rajzról: “A rajzot nem elég tudománynak nevezni, hanem istenségnek, mert a teremtés minden látható m?vét újra tudja alkotni.”

Tempera

A tempera köt?anyaga az emulzió. Ez vizes és olajos anyagok elegye. Az emulzió olajos összetev?i a lenolaj és a masztixkence (masztixgyanta terpentinszeszes oldata). A vizes összetev?k a természetes emulziókban a tojás vagy a kazein (tehéntúró), a mesterséges emulziókban az enyv és a gumiarábikum. Az emulziót a porfestékhez keverjük, és vízzel hígítva festünk vele. Temperával papírra, vászonra, fára, falra is festhetünk. A középkori temperaképek utolérhetetlen bels? fényüket a vakítóan fehér gessoalapozásnak (gipsz és enyv keveréke) köszönhetik. Ezeket a képeket száradás után általában lakkozták is. Temperafestésre a hosszú sz?r? sörte- és hajecsetek alkalmasabbak. Száradás közben a színek világosodnak, s teljes száradás után fénytelenek. Ez a fénytelen, könny? színhatás a temperaképek f? jellegzetessége. Gyorsan száradó átlátszatlan felületet ad (a freskóhoz hasonlóan). Színei ugyan fedik egymást, de utólagos javításra, keverésre nemigen van lehet?ség. Hatása üde, világító, színei élénkek. A XV. században az olajfestés csaknem egészen kiszorította. Napjainkban ismét felelevenítették. Hazánkban: Derkovits, Sz?nyi.

Secco

Ha teljesen száraz vakolatra dolgozik a m?vész, secco készül. Külön köt?anyagot (kazein tartalmú) kell használnunk, hogy a festék a mészpáncélon megkössön. A szekkóképek kevésbé id?tállóak a freskónál, könnyebben leporlad. Színei fénytelenek, pasztellszer?ek, hamvasak. A secco kötőanyagának rögzít? erejét a leveg? magas páratartalma és a h?mérséklet gyakori változása csökkenti. Nálunk a XIX: században f?ként Lotz Károly m?velte.

OlajFestés

Olajfestés: A legáltalánosabb és legszélesebb körben használt festési eljárás. Az olajfesték sokkal lassabban szárad, mint a tempera. Színei mélyebbek, tüzesebbek, fényesebbek. Csodálatos finomságú fény-árnyék viszonyok, tónus- és színátmenetek érzékeltetésére alkalmas. Gazdag lehet?séget nyújt a legkülönböz?bb felületi min?ségek ábrázolására is. Míg a tempera inkább a világos színtartományokban mutatja meg igazi szépségét, az olajnál a világos és mély tónusú színek együttes alkalmazásával a tér bemutatásának is szélesebb lehet?ségei állnak a fest?k rendelkezésére. Az olajfesték köt?anyaga az olaj (lenolaj, dióolaj, mákolaj). Oldószere, amivel a tubusból kinyomott s?r? festéket felfesthet?vé tesszük, szintén tartalmaz olajat. Ezt a fest?szert ma már készen is vásárolhatjuk. Festeni olajalapozású vászonra, esetleg deszkára szoktunk. A fest?alapul szolgáló fát, vásznat vagy papírt el?z?leg beenyvezik, és krétaalapozással látják el. Ilyen alapozott vásznakat és farostlemezeket szintén kaphatunk gyárilag el?készítve. A festéshez legalkalmasabbak a finom, félhosszú, lapos sörteecsetek, de a tubuss?r?ség? festéket fest?késekkel is felrakhatjuk. Az alapozott vásznat, hogy rugalmas, jó fest?felületet adjon, ún. vakkeretre feszítik, amelynek küls? széle magasabb, hogy a vászon festés közben ne érjen hozzá a vakkerethez. Az olajfesték, minthogy számtalan tónus kikeverhet? bel?le, rendkívül alkalmas a legkülönböz?bb fest?i hatások visszaadására. Bár ismerték már a középkorban is, s?t alkalmazási módjairól maradtak fenn leírások is (Theophilus Presbyter a XII., Cennini a IV. században), általános m?vészeti alkalmazását a XV. századi németalföldi mestereknek köszönhetjük. Vasari, a reneszánsz nagy m?vészettörténésze a Van Eyck testvéreknek tulajdonította az olajfestékek feltalálását. A temperafestéssel szemben valóságos forradalmat jelentett az olajfestés bevezetése. Antonello da Messina, Piero della Francesca közvetítették az itáliai fest?k számára ezt a technikát, amely azután még hosszú fejl?désen ment keresztül. Lehet az olajjal hígan, lazúrosan vagy mélyfény? hatással dolgozni. Ezt az teszi lehet?vé hogy az olajfestéknek két típusa van: a fed?festékek és a lazúrfestékek. A lazúrfestékek csak nagyon sok olajos köt?anyaggal készíthet?k, ezért bennük szinte lebegnek a pigmentszemcsék. Felfestve ?ket, nem fedik el teljesen az alattuk lév? foltot, hanem annak színei átvilágítanak az új rétegen, finom színhatást adva. E finom és egységes színhatás érdekében a barokk fest?k egy meghatározott színnel készítették el az aláfestést, s?t gyakran már az alapozást megszínezték. Az összes fest?anyagok optikai hatását jól utánozza. Fed?képessége tökéletes. A kép sötét tónusait átfesthetjük világosakra. Lassan szárad, s így a képet módunk van lassan fejleszteni. A régi mesterek több réteg? aláfestéses technikájával szemben, amelyben a lazúrozás játszotta a f? szerepet, a XIX. századi m?vészek közül többen az egyréteg?, egyszerre megoldott, “alla prima” festést alkalmazták. Ekkor kerültek forgalomba a gyári készítés?, jól tárolható és szállítható tubusfestékek. A m?vészek kiszabadultak a m?teremb?l; képeiket gyakran a szabadban “egy ülésre”, aláfestés nélkül készítették el. Az aláfestés úgy történik, hogy a kép egész felületét széles ecsetkezeléssel, minden részletet elhagyva, a megfelel? színekkel beborítják. Ezután fognak hozzá a kép kidolgozásához. Lazúrozásnál egy tüzes alapszín tömör rétegére egymás után többször is olajban er?sen oldott színeket festenek rá, s a színek halvány fátyla alól t?z át az alapszín. Valamely lazúrszín az alatta lev? színnel együtt áttetsz?sége folytán egy harmadik; új színt ad, melyet hatásában, ugyanazon két színnek palettán való összekeverésével nem tudunk eloállítani. A reneszánsz nagy mesterei Leonardo, Giorgione, Tiziano pompás hatásokat értek el a lazúrozással. Leonardo Mona Lisa c. képét például elobb fehérrel és barna- feketével festette meg, azután áttetsz?re hígított olajfestékkel vitte rá a színeket legalább négyszer-ötször, de talán többször is, s így tette m?vét sejtelmes ragyogásúvá. Az olajfestéknek sokoldalúsága mellett még az is vonzó tulajdonsága, hogy jól javítható. A lassan száradó festéket akár munka közben is lekaparhatjuk, vagy száradás után fed?festékkel ráfesthetünk, s ezzel eltakarhatjuk az elrontott részleteket, vagy munka közben is módosíthatunk a kompozíción. A vastagon bekent vagy éppenséggel átfestett kép id?vel repedezni kezd, és könnyen lepattogzik. A festékanyagok ismeretének hiánya következtében is tönkremehetnek egykor ragyogó szín? képek. PI. Munkácsy alapozásul a tüzes hatású aszfaltot, bitument használta, amelyen a rákent festékek id?vel megfeketedtek. A Szovjetunióban legújabban köt?anyagként a polymerizált vagy szintetikus gyantát alkalmazzák, mellyel vakolatra, üvegre és vászonra is lehet festeni. Ezzel a kötoanyaggal a festék fizikai és optikai hatásának jelent?ss javítását érték el, állandóbbá, lazúrosabbá s ugyanakkor tüzesebbé tették. Az alap nem repedezik, s a festék átütését is kiküszöböli.

Fotóművészet

Az ember minden idokben szerette megörökíteni önmagát. Gondoljunk az osember vadászjeleneteit orzo oskori barlangrajzokra, a görögök, rómaiak bronzból, márványból készített portréira, a reneszánsz idején született portréfestményekre. A 18. században már a polgárok körében is szokásos arcképet rendelni a festotol, s miután az egyszeru polgár is szeretett volna arcképet magáról, így jött létre például a leginkább gépies megoldás, az árnykép. Ez azonban igen kezdetleges és célszerutlen módja volt az arcmás rögzítésének. Ezért folyton keresték, kutatták a legmegfelelobb eljárást egy-egy jelenség rögzítésére. A megoldást végül a fizikai és kémiai felfedezések hozzák meg. A fizikai ismeretek, a sötétkamra, camera obscura tökéletesítésével megteremti a lehetoséget a fényképezés számára. A lehetoség akkor válik valósággá, amikor a camera obscurával nyert képet rögzíteni tudják. Ekkor a képvetítési ismereteket egyesítik az új kémiai eredményekkel. A francia Daguerre által készített daguerrotípiát a fotó elodjének tekinthetjük. Eljárásának lényege, hogy fényérzékeny ezüstjodid lemezen egy nátriumvegyülettel rögzíti a látványt. A daguerrotípiát a 19. század közepén E. S. Archer találmánya szorítja háttérbe. Módszerének a negatív-pozitívon alapuló másolatkészítés a lényege - ez a mai fényképezés alapja is. A lemezfilmek mellett a századfordulón megjelenik a tekercsfilm, majd jóval késobb a színesfilm. A képek kémiai úton történo rögzítésének lényege, hogy a fényérzékeny anyagban a fény fotokémiai változásokat eredményez. A gyakorlatban ezüstsókat használnak fényérzékeny anyagként, melyet zselatinba ágyazva visznek rá az átlátszó hordozóanyagra. A fényképezogép zárszerkezetének nyitásakor (exponáláskor) a nyílás elott lévo tárgyak képe rávetítodik a fényérzékeny anyagra, és ott rejtett (látens) kép jön létre. Láthatóvá az elohívással tehetjük. Így kapjuk meg a negatív képet, melynek világossági értékei fordítottja az eredetinek. Amikor negatív képen keresztül újabb fényérzékeny réteget világítunk meg, létrejön a valóságnak megfelelo pozitív kép. Színes fényképezésnél a fényérzékeny emulziót különbözo "szuro rétegek" egészítik ki, melyeknek mindegyike csak egy bizonyos színt enged át, a többit elnyeli (additív színek). A fényképezogép és a fotoanyaggyártás fejlodésével a fényképezés egy szuk, anyagilag tehetos réteg eszközébol szinte napjaink "népmuvészete" lett. De a tudomány, a technika és a muszaki fejlodésnek is nélkülözhetetlen segédeszközévé vált. Valamennyi gép azonos abban, hogy a látványról egy fényérzékeny réteggel bevont filmen vagy lemezen, lencse segítségével látens képet hoz létre a fényérzékeny rétegben. Elohívás során ezt a látens képet hívjuk elo, tesszük láthatóvá és rögzítetté. A fényérzékeny rétegre bocsátott fény mennyiségét kétféleképpen szabályozhatjuk: vagy a megvilágítási idovel, vagy a fényrekeszek (blendék) változtatásával. A fényképezogépnek számtalan típusa kapható. A legegyszerubb rögzített egylencsés objektívu dobozos boxgépektol az egy- és kétaknás tükörreflexes gépeken át a mutermi kamerákig. A fényképezogép "szeme" az objektív, mely a fényérzékeny rétegre vetíti a képet, s ez a gép legfontosabb része. Amint már olvashattuk, a távolsághoz nem tud önállóan alkalmazkodni, mint az emberi szem. Valamennyi objektívet három dolog jellemez: - gyújtótávolsága (fókusztávolság), amely az objektív síkja és a film egymástól való távolsága; - fényero - az objektív fényátereszto képessége. - mélységélesség - a még éles elotér és háttér közötti távolság, amit élesnek látunk a keresoben. Az objektíven található blende (fényrekesz) nyílásának szukítésével a fényerot csökkenteni lehet. Minél kisebb fényereju az objektív, és minél kisebb a gyújtótávolság, annál nagyobb a mélységélesség. Az objektívek a gépek típusának megfeleloen többfélék lehetnek: - normál objektívek, általános feladatok teljesítéséhez; - speciális objektívek - különleges felvételekhez, pl. nagy látószögu, mellyel nagyobb területet tudunk "befogni" közelrol. Ugyanezt a célt szolgálja a halszemoptika is, csak az elobbinél még inkább torzít. - teleobjektív - nagy távolságokból lehet felvételt készíteni. Láthattuk, hogy a blendével szabályozhatjuk a filmre jutó fénymennyiséget. Általa határozhatjuk meg azt is, hogy a tér milyen nagy, és melyik része rajzolódjék ki igazán élesen a képen. Az elotér, háttér "elmosása" vagy életlen képfoltok megfelelo elhelyezése fontos kompozíciós lehetoség. Az objektívokat gyakran mélységélességi gyuruvel vagy táblázattal látják el. Errol leolvashatjuk, hogy mekkora blendenyílás mellett hány méteren jelentkeznek élesen a tárgyak. A fényképész a blende és az expozíciós ido összefüggésében állapítja meg a megvilágítás mértékét. Expozíció alkalmával a filmsík megvilágításának erosségét a rekesszel, a megvilágítás idejét a zárszerkezettel szabályozhatjuk. A fény mennyiségét bizonyos esetekben nem tudjuk magunk megítélni. Ilyenkor fénymérot célszeru használni. Amennyiben nem elegendo a természetes fény a fotózáshoz, úgy vakut kell használnunk. A fényképezéshez felhasználandó negatív filmet mindig célunknak megfeleloen válasszuk ki (természetes vagy mesterséges fényben használatos, diafilm vagy fordítós film). Amikor elkészültünk felvételeinkkel, a filmet elo kell hívni vagy hívatni, s a filmrol nagyításokat készíteni. A fotó megjelenése a világítástól, az objektív típusától, a nézopont kiválasztásától nagyban függ. Fényképezés gép nélkül Moholy- Nagy László 1932-ben készült Önarcképe. Ez az alkotás fotogram. Kiválóan szemlélteti számunkra a fotózás lényegét: a kép fekete-fehér tónusfokozatai attól függenek, hogy mennyi ideig világítjuk meg. A sötétvilágos kontraszt, illetve fokozatai egyik kifejezési eszköze is a fotónak. A másik rendkívül egyszeru eljárásnál egy már elkészült, újságban, illetve folyóiratban lévo képet másolhatunk át. Az eljárás során fehér papírt helyezünk a kiválasztott képre, majd benzines vattával (nyílt lángtól védve, lehetoleg szabadban) erosen végigdörzsöljük. Így a képet az újság lapjáról a fehér lapra kopírozhatjuk. Amennyiben több kép egy-egy részletét ugyanarra a felületre "másoljuk" át, önálló kompozíciót is kialakíthatunk. A fénykép több célból készülhet: megörökíthetünk eseményeket pl. riportfotóval, egyéneket portréfotóval, emberi közösségeket, természetet stb. Akad azonban olyan feladat, ahol a fényképész tudatosan "megrendezi" a képet, beállít, átgondoltan komponál. A daguerrotípia korszaka után mintegy 100 éven át a fényképészek utánozni próbálták a festészet valamennyi irányzatát, stílusát. A fényképész festoként és nem fotográfusként használta gépét, a valóság reprodukálására, a természet utánzására tettek kísérletet. Így születtek a festményként megkomponált fényképek. A képalkotó elemek elrendezése a következo lehet: - képkivágás - véglegesíteni a nagyításnál lehet; - kiemelés - a kívánt részt világítással, élességgel lehet hangsúlyozni; - egyensúly - a kiemelt képelem túlzott hatásának ellenpontozását meg kell teremteni; - a mozgás - melynek érzetét a képmezon elhelyezkedo vonalak idézik elo. A fényképezés a kezdeti technikai nehézségek után a múlt század vége felé vált igazi muvészetté. Mint minden muvészet, a fotó is arra törekszik, hogy megmutassa az egyesben az általánost, hogy mi rejlik a felszín mögött. Mindvégig szem elott kell azonban tartanunk, hogy mint minden muvészetnek, a fotónak is fontos vonása a hitelesség.

- Győr Photos, Győri Képek, Győri fotók

- Dokumentum fotók, kossuth lajos utca győr

- Dokumentum gyori hidak, gyalogos-híd, pinnyedi-híd, révfalusi-híd

- Dokumentum gyori fotók utcák szerint kategorizálva ~5000 fotó

- kosan fotó, kosan fotógaleria

- free fotó